Pipacsok, búzamezők, csend.

(Beszámoló a Hét Kaland Egyesület által szervezett júniusi csendtúráról)

Pipacsok, búzamezők, zöldellő természet. Jó társaság, figyelmes túravezetők, és csend, csend, csend. Pár szóban ez jellemezte a Hét Kaland Egyesület által szervezett júniusi csendtúrát. 

Kedves, mosolygós emberek fogadtak aznap a Déli pályaudvaron. Együtt vonatoztunk Gárdonyig, majd hajóval keltünk át a Szúnyog szigetre. Az átkelésnek szimbolikus jelentése is volt: zsúfolt, gondokkal teli világunkat magunk mögött hagytuk, és egy napra átkeltünk a természet, a csend világába.

A Szúnyog szigeti hajóállomáson megkaptuk a szükséges tájékoztatást, és az első szakasz lelki útravalóját is. Ezt követően csendben elindultunk. Gyalogtúránk a Velencei-hegység gerincén vezetett, a Nadap határában levő szintezési ősjegy érintésével, a Sukoró határában levő Ingókövekig. 

A túra alapszabálya a csend volt. Ez eleinte könnyebbséget jelentett, hiszen csevegni nem lehetett, így teljes figyelmünket a minket körülvevő tájnak szentelhettük. Ugyanez a csend a nap végére bizony kihívássá vált. Bár nem vagyok egy fecsegő típus, délutánra alig vártam, hogy hozzászólhassak valamelyik túratársamhoz.

Eddig is tudtam, hogy a közös túra jó csapatépítő. A csendtúrán viszont arra is rájöttem, hogy ez a közösségépítő erő akkor is működik, ha a csapattagokkal csak jelekkel, szemkontaktussal, és egy-egy mosollyal kommunikálhatok.

Mi az, amit látok? Mi az, amit hallok? Mi mozog körülöttem, és mi mozdulatlan? Mi szép a körülöttem levő tájban, és mi az, ami nehézséget okoz? Ilyen és hasonló kérdésekre kerestük a választ a szemlélődés során. A számomra legemlékezetesebb kérdés a nadapi szintezési ősjegy közelében hangzott el.

A nadapi szikla több mint száz éve őrzi a szintezési ősjegyet. A mi életünkben ki, mi jelenti ezt az állandó, megváltoztathatatlan viszonyítási pontot? A túra során a természeti táj szépségében Isten teremtményét csodáltuk, de meggyőződésem, hogy ez a kérdés a  mai értékvesztett korban mindenki számára elgondolkoztató, világnézettől függetlenül.

Az egész napos csendet Sukoró határában, az Ingóköveknél oldották fel a túravezetők. Itt tartottuk, túránk lezárásaként az utolsó közös pihenőt, itt osztottuk meg egymással az aznapi élményeket. Végül egy közös fotót készítettünk, majd leereszkedtünk a faluba.

Hazafelé, a tömött buszon végre volt alkalmam beszélgetni is a túratársakkal.Miközben a fáradt, mosolygós arcokat néztem, azon gondolkoztam, hogy ha az erdő, mező ennyire közel van a lakóhelyünkhöz, akkor miért nem túrázunk gyakrabban?

És ha a csend ilyen jó, akkor miért nem gyakoroljuk a hétköznapokban is?

dr. Ármos Lóránd, coach

Túra coaching a Königsforstban

Kölnben végig esett.

Mi van, ha lefújták az egészet, gondoltam, amikor reggel tíz óra öt perckor még mindig egyedül álldogáltam a kilences villamos königsforsti végállomásán. Kis idő után azonban feltűntek a többiek is, és elindultunk.

Az egynapos túra coachingot Ute Zumkeller német coach hirdette meg, a Köln melletti Königsforstba, „Ideen in Bewegung bringen” (Mozgásba hozni a gondolatokat) címmel. A túrán hárman vettünk részt, és, mivel mindhárman coachok voltunk, olyan volt az egész, mint egy kis, mozgó szakmai műhely.

Odafelé utazva Carl R. Rogers A személyiség születése című könyvét olvastam, amelyben a szerző a terápiát (és általában a segítő foglalkozásokat) emberi és kiszámíthatatlan utazásnak nevezi. Emberi és kiszámíthatatlan volt a mi utunk is: többször eltévedtünk, a cipőnk beázott, együtt kerestük az utat a térképen, és együtt örültünk a nap végén, amikor végre megtaláltuk a vendéglőt. Az eső miatt csak néhány elszánt futóval találkoztunk, úgyhogy minden körülmény adott volt ahhoz, hogy befelé figyelhessünk.
Jó volt újra az erdőben lenni, jó volt kimozdulni a városi környezetből.

A közös utat egy bemelegítő gyakorlattal kezdtük, majd a csoportvezető irányítása mellett az ILP (Integrierte Lösungsorientierte Psychologie und Persönichkeitsentwicklung) technikával jártuk körbe a minket legjobban foglalkoztató kérdéseket. Mivel a másik résztvevő témája is a szakmai építkezés, kihívások és bátorság volt, nem okozott gondot, hogy nem négyszemközt, hanem csoportban beszélgettünk.

Túrázás közben könnyebben szárnyra kelnek a gondolatok, tisztábban átláthatóak az otthoni helyzetek, sőt, a nap végére mintha néhány kérdés magától válaszra találna. Jó volt megtapasztalni, milyen erős bizalom alakulhat ki coach és coachee között egy közös túra során. A proaktív coaching tanfolyamon tanultak jól alkalmazhatóak a természetben is. Nagyon tanulságos volt például eljátszani a félelem és a bátorság párbeszédét.

Nagyon értékeltem, hogy az egynapos program nem akart se többnek, se kevesebbnek látszani, mint ami volt: egy jó túra, egy gyönyörű helyen, egy nyílt, őszinte beszélgetés egy figyelmes, empatikus coach-csal. Napközben volt időnk egy kis szakmai tereferére is. Megtudtam például, hogy több német tartomány anyagilag támogatja a coach képzésben résztvevőket. Újdonság volt számomra, hogy létezik olyan utazási iroda, amely egyhetes túra coaching foglalkozást kínál a résztvevőknek, jól felszerelt kolostorban, wellness részleggel, és bio ételekkel.

A közös út végén megálltunk a már csak szemerkélő esőben, Ute elővette a hátizsákjából a jegyzeteteit, és felolvasott nekünk egy mesét. Két sasfiókáról szólt, akik repülni tanulnak. Egyikük nagyon elszántan, erősen csapkod, mindent belead, és minden alkalommal visszahull a földre. A másik egyszerűen csak széttárja szárnyait, és hagyja, hogy a szél felrepítse. Az első újra és újra próbálkozik, erősen, elszántan csapkod, de mindig a földre hull. Végül, amikor a fáradságtól elernyedten már nem csapkod tovább, csak kitárja a szárnyait, egy hirtelen támadt fuvallat őt is a magasba emeli.

A két kis sasfióka járt a fejemben akkor is, amikor este vonatra szálltam, és a bécsi gyorssal elindultam hazafelé.

(Megjelent a Proaktív coaching blogon, 2013. június 13-án)